A gazdasági világválság hatása a magyar gazdaságra

1929-1933

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Készítette:

Buza Veronika

NYME, Közgazdaságtudományi Kar

Közgazdász-gazdálkodási szak II. levelező

2004. október 25.

 

 

Bevezetés

 

Magyarországot a  világgazdasági válság azért érintette különösen súlyosan, mert - mint ahogy azt Ránki György egyik tanulmányában megfogalmazta -„egyszerre jelentkezett a külpiacokra való erős ráutaltság, a nemzetközi konjunktúrától való szoros függés, a belső piac elégtelensége és gyengesége, a drasztikusan  romló cserearányok, a szélesre nyíló agrárolló és az ország katasztrofális méretű eladósodása”.

Magyarország a 30-as évek elejére a régió legeladósodottabb országává vált,   külföldi tartozása 1931-ben 4,3 milliárd pengőt tett ki, amelyből 2,5 milliárd hosszú lejáratú, 1,8 milliárd pedig középlejáratú áru-, folyószámla- és  váltó-leszámolási hitelből állt. Az egész külföldi hitelnek több mint a fele az államot és más közintézményt, a többi a magánszférát terhelte. Az eladósodás folytán a magyar gazdaság a háború után sokkal közvetlenebb szálon függött a távolabbi pénzpiacok mozgásától, mint korábban, amikor legfeljebb a bécsi tőzsde rezdülését kellett figyelemmel kísérni.

            Mind a pénzügyi szektor, de azt megelőzően az agrár- és az ipari szektor válsága vezetett mindahhoz, hogy az ország eladósodjon, és az infláció száguldása átvegye a hatalmat. Az egyes, leginkább érintett szektorok áttekintésével fény derül az infláció, és a gazdasági válság kialakulásának okaira, mely a 30-as évek Magyarországát sújtotta.

 

Az mezőgazdasági szektor válsága

 

Mivel a legtöbb mezőgazdasági terményből számottevő felesleg halmozódott fel, az értékesítés szempontjából döntő jelentőségre tettek szert a külföldi piacok. Magyarország az élelmiszertermelésnek általában 25-30%-át a két világháború között is exportálta. Ezen a téren részint az időjárás szeszélye, részint a konjunktúra alakulása miatt időnként szélsőséges ingadozást tapasztalunk. Az 1932/33-as gazdasági évben, pl. az élelmiszertermelés értékének mindössze 11,5%-át exportálta az ország. A Magyar Gazdaságkutató Intézet számításai szerint „helyes és szükséges” fogyasztás mellett az ország semmi kiviteli felesleggel nem rendelkezne és az agrárágazat hozama a 30-as években éppen, hogy fedezné a belső szükséglet ellátását. A tényleges élelmiszerfogyasztás azonban a „helyes és szükséges” mértéktől nagyon messze állt. Az egy főre eső évi cukorfogyasztás 1924-ben, pl. mindössze 5,5 kg-ot tett ki, miközben a fejátlag Dániában 42,6, Angliában 39,5, Csehszlovákiában 28,6, Németországban 22,4, Ausztriában 20,8 kg volt.  Ráadásul a fogyasztás nagyon egyenlőtlenül oszlott meg. Az összes cukorfogyasztás 46%-a Budapest 1 milliónyi lakosára esett, miközben a maradék 54%-on 7 millió lakos osztozott.

Az ország kivitelének mintegy 70%-át mezőgazdasági cikkek és nyersanyagok tették ki, amelyek a cserearány-romlás miatt a behozott termékekhez képest jelentősen leértékelődtek, mivel az importált ipari nyersanyagok és késztermékek ára lényegesen kisebb mértékben esett, mint a kivitt magyar termékek ára.

 

A külkereskedelmi cserearány-változás 1929-1934 között

 

Év

Exportárak, %

Importárak, %

Cserearány

1929

91,9

10,2

0,89

1930

82,4

94,5

0,87

1931

69,0

84,0

0,82

1932

58,0

70,7

0,82

1933

46,0

58,9

0,78

1934

48,6

53,2

0,91

Forrás: Berend T. Iván - Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. KJK Bp. 1976. 349. p.

 

Az agrárolló a belső piacon is szélesre nyílt. Míg 1928-ban 1913-hoz képest az ipari árak csak 6%-kal nőttek gyorsabban, mint a mezőgazdasági árak, addig ez a 6%-os  agrárolló 1930-ra 47%-ra, 1933-ban, pedig egyenesen 70%-ra nőtt.

 

            Az agrárolló szára a környező országokhoz képest nálunk nyílt a legnagyobbra. 1933-ban az agrárárindex az ipari árindex százalékában Magyarországon 68,3% volt, miközben Olaszországban 79,1, Németországban 74,4, Csehszlovákiában 93,4, Ausztriában 82,6. A következő év tavaszán a búza árindexe az ipari árak százalékában 39, a szarvasmarháé  42, az egész mezőgazdasági termékeké pedig 59.

A világkereskedelem a túltermelés és nagyarányú feleslegek keletkezése miatt összezsugorodott. Magyarország legfontosabb kiviteli cikke a búza (és liszt) volt. Ezeknek a terményeknek az értékesítési lehetőségei rendkívüli módon romlottak. A világ búzatermelése a válság éveiben ugyan nem sokat változott, ellenben jelentősen megnőtt a különbség a behozatali igény és a kiviteli többlet között:

 

Év

Összes termelés

Behozatali igény

Kiviteli többlet

Különbözet

1926/30 átlaga

1 250

 

 

 

1931

1 260

220

359

139

1932

1 251

172

338

166

1933

1 312

149

301

152

1934

1 257

146

244

98

1935

1 278

137

194

57

Forrás: Katona Béla: Magyarország közgazdasága. Közgazdasági Évköny 1938. évről. Athenaeum, Bp.é. n. (1939) 192 p. (az adatok millió mázsában)

 

A magyar búzának - amelynek normális viszonyok között az 1/3-át exportálta az ország - tehát ilyen kiélezett világpiaci versenyben kellett  helyt állnia a nemzetközi piacokon az európai és tengerentúli konkurenciával szemben. Ráadásul idehaza a gabonának az önköltsége jóval magasabb volt, mint Amerikában és Argentínában. (Az OMGE reprezentatív adatgyűjtése szerint Magyarországon 1 q búza előállítási költsége 1930-ban 24,96 pengőt tett ki, ugyanakkor az USA-ban 8,50,  Argentínában 8,94 pengő volt a búza önköltsége.)

Magyarország mezőgazdasági feleslegének  legfontosabb felvevő piacain a válság éveiben fokozódott a protekcionista elzárkózás és az agrártermékek termelésénél is  erősödött az államilag támogatott autarkia. Legfontosabb külkereskedelmi partnereink mezőgazdasági behozatalának értéke a következő mértékben csökkent (%-ban):

 

Év

Ausztria

Csehszlovákia

Olaszország

Németország

1929

100

100

100

100

1930

85,2

78,6

74,1

75,5

1931

70,0

56,1

49,8

49,6

1932

49,1

38,4

37,2

37,5

1933

41,4

24,3

30,4

31,6

 Forrás: Szuhay Miklós: Az állami beavatkozás és a magyar mezőgazdaság az 1930-as években.  Akadémiai Kiadó, Bp. 1962. 59. p.

Az agrártermékek árának esése miatt a piacra kerülő mezőgazdasági termékek értékesítéséből származó bevétel 1933/34-ben 1925/26-hoz képest több mint 50%-kal csökkent. Az agrárkivitelből származó bevétel, pedig, amelynek volumene 1934-ben 27 %-kal volt kisebb, mint 1929-ben, egyenesen a korábbi bevétel 40%-ára zuhant.

A válság alatt teljesen leállt a mezőgazdaság 20-as években meginduló gépesítése. A traktorok száma 1925-1929 között 1189-ről 6800-ra nőtt, viszont a traktorpark 1929-1935 között alig több mint 100 db-bal bővült.  Sőt, a meglévő traktorparknak a felét nem is használták, mivel olcsóbb volt a kézi munkaerő, mint a gépek üzemeltetése. (Becslések szerint 1934/35-ben csak 3600 traktor dolgozott.)

A mezőgazdasági termelők drámai helyzetét tovább fokozta az ágazat nagyarányú eladósodása. Az adósságteher 1925-ben még csak 135,5 millió pengő volt, 1932-ben már megközelítette a 2,2 milliárd pengőt. A mezőgazdaság adóterhei 1928-ban az értékesítésből származó pénzbevételnek 78%-ára rúgott, 1930/31-ben már 80%-kal, 1932/33-ban pedig 229%-kal meghaladta az összes pénzbevételt. Ebben természetesen az adóbevételek növekedése mellett szerepet játszott a mezőgazdaság pénzbevételének csökkenése is. A Magyar Gazdaságkutató Intézet számításai szerint a mezőgazdasági termékek piaci értékesítéséből származó bevétel az 1924/25-1926/27-es gazdasági évek átlagát bázisnak tekintve az 1933/34-es gazdasági évben 47%-ra csökkent!

Forrás: Katona Béla: Magyarország közgazdasága. Közgazdasági Évkönyv 1938. évről.  Id. mű:  461. p.

 

Ezek az adatok csak a telkekre bejegyzett jelzáloghitelek állományát tartalmazzák, az egyéb tartozások összegét (ami becslések szerint további 150-200 millió pengőt tett ki) nem. 1932 után a mezőgazdaság további eladósodásának gátat vetett az a körülmény, hogy a gazdák újabb hitelekhez már nem juthattak és az állami adósvédelmi intézkedések, csökkentették a mezőgazdasági tartozások összegét. A kölcsönök tovább apadtak, amikor a válságból való kilábalás után, 1935-36-tól az addig fizetésképtelen gazdák zöme is törleszteni kezdte korábban felvett hiteleik részleteit és kamatait.

A kormány, hogy az eladósodott gazdaságok tömeges csődjét megakadályozza, 1931-1935 között adósvédelmi intézkedések sorát hozta. Első lépésben a Földteherrendező Országos Bizottság felállításával (1931. évi VIII. tc.) a hitelezők és adósok magánegyezségét igyekeztek tető alá hozni, nem sok sikerrel, mivel a hitelezők elzárkóztak az ilyen megállapodástól. Eredményesebben működött viszont az ugyancsak 1931-ben felállított Országos Hitelügyi Tanács (5610/M. E. sz. rendelet),   amely  a     8-10 %-os kamatokat jelentősen mérsékelte. A gazdaadósságok rendezése érdekében a kormány emellett felhatalmazást kapott, hogy 100 millió pengő hitelt vegyen fel az MNB-től. Ebből a keretből három (kamat-hozzájárulási, tőketörlesztési és adósságrendezési) elkülönített pénzügyi alapot működtettek, amelyek 1937 nyaráig 70 millió pengőt használtak fel a gazdák támogatására.

A gazdavédelmi rendszer tíz évig, lényegében 1941-ig működött. Eredetileg a támogatási szisztéma 1935 októberében járt volna le, amit azonban a kormány 1941-ig igaz igaz, hogy egyre szűkülő keretben évről évre meghosszabbított. Tíz év alatt a számítások szerint a hitelező pénzintézetek és a költségvetés (lényegében az adófizető állampolgárok) mintegy 650-700 millió pengős áldozatot hoztak a gazdaadósok megmentésére, elviselhetetlen terheinek rendezésére. A védettséggel együtt járó dotációk nagyobb részét a nagybirtokosok kapták, ti. a védettnek nyilvánított 1,9 millió holdból 61 % esett a 100 holdnál nagyobb birtokkategóriára.

A kormány 1934-től ún. „egykezek” segítségével egyre nagyobb mértékben monopolizálta a mezőgazdasági kivitelt. Bizonyos mezőgazdasági termékek felvásárlására és főként exportjára néhány fél-állami, ill. teljesen állami kézben lévő szövetkezet és társaság (Hangya Szövetkezet, Futura Rt.) kapott kizárólagos jogot.  Ez összefüggésben van az 1934-ben megkötött kereskedelmi megállapodásokkal, ti. a fasiszta államok monopolizált egykezekkel szívesebben léptek kereskedelmi kapcsolatra. 1937-ben a mezőgazdasági kivitel 53%-a már különféle kiviteli monopolszervezetek ellenőrzése mellett bonyolódott le.

 

Mint ahogy az közismert, a valutaleértékelés ceteris paribus ösztönzőleg hat az exportra és korlátozza az importot. A 30-as években államok tucatja nyúlt ehhez az eszközhöz. A sort Franciaország nyitotta meg 1928-ban a frank leértékelésével, majd Anglia következett a font 1931. évi devalválásával. Példájukat hamarosan követte az USA (1933) és Csehszlovákia. 1935-ben újabb leértékelési hullám söpört végig Európán (Belgium, Svájc, Hollandia, Olaszország, Franciaország és Csehszlovákia másodszor stb.). A valuták leértékelésével a kormányok a külföldi versenyképességet emelték. Ezzel azonban a hitelezők kinnlevőségeik egy részét is leértékelték. Igaz, ennek a veszteségnek akkor, amikor az adósok nem tudtak fizetni, pillanatnyilag sok jelentősége nem volt. 

Az adós országok nem élhettek a valutaleértékeléssel, ti. Számukra ez az adósság összegének növekedésével járt volna együtt. Ezért ezek az államok, így Magyarország is, burkolt valutaleértékelést hajtottak végre, amennyiben a hivatalos valutaárfolyamot nem változtatták meg, de a külföldi valuták rögzített árfolyama fölött ún. felárat fizettek. Valójában a felár bevezetésével leértékelték a pengőt is. (A felárrendszer a kötött devizagazdálkodással együtt Németországból származott, de más adós ország is alkalmazta ezt a burkolt valutaleértékelést, kiviteli exportprémiumot.) Magyarországon az MNB 1935-ig a kivitt cikkek szerint differenciált mértékű felárat fizetett, a jegybank mintegy 500 féle tételt alkalmazott. A túlságosan bonyolult és bürokratikus rendszert 1935-ben egy sokkal egyszerűbb váltotta fel. A felárat ettől kezdve nem áruféleséghez, hanem valutanemekhez kötötték. A 30-as évek második felében az MNB legnagyobb, 50%-os felárat a konvertibilis valuták (angol font, amerikai, kanadai dollár, svájci, francia frank, dán, norvég korona, holland forint stb.) esetében alkalmazott. A felár 47%-os volt a líránál, 46%-os a dinárnál, 33,5%-os a levánál, 33%-os a  drachmánál, 18%-os a márkánál stb. Nem fizetett felárat a jegybank, pl. a román lejért.

 

Az ipari szektor

 

A válság az iparban a kibocsátás nagyarányú visszaesésével járt együtt.

 

Az ipari termelés indexének alakulása 1928 = 100

Év

Index

1928

100

1929

101,0

1930

93,5

1931

86,9

1932

74,6

1933

82,3

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle, 1934. 3. sz. 177. p.

 

Év

A gyáriparban foglalkoztatottak száma

Index 1928=100

Ipari termelési érték ezer pengő

Index 1928=100

1928

268 163

100

2 876,9

100

1929

269 609

100,5

2 867,1

99,7

1930

244 283

91,1

2 491,9

86,6

1931

222 021

82,8

2 058,7

175,8

1932

202 117

75,4

1 822,6

63,4

1933

207 178

77,3

1 763,4

61,3

1934

228 189

85,1

1 954,4

67,9

Forrás: Jócsik Lajos: Iparra magyar. Bp. 1941. id. mű: 327-328. p.

 

A válság mélypontján, 1933-ban az ipari munkanélküliek száma megközelítette a 250 ezret és több százezerre tehető a mezőgazdasági munkanélküliek száma is.

A hanyatlás nem egyformán érintett minden iparágat. Leginkább a vas- és acélgyártás esett vissza. A nyersvastermelés  1932-ben a válság előtti kibocsátási szint 18 %-án, az acéltermelés 24 %-án állt. A széntermelés alig csökkent, mivel 1930-ban kormányrendelet az önkormányzatoknál is kötelezővé tette a hazai fűtőanyag alkalmazását. A következő évben a külföldi szén behozatalát kereskedelmi minisztériumi engedélyhez kötötték, és csak annak engedélyezték az importot, aki a külföldi szén vásárlásával egyidejűleg legalább kétszer annyi hazai szenet is vett. Ezzel az intézkedéssel néhány különleges kokszfajtától eltekintve megszűnt a szénbehozatal. (1929-ben a szénimport még 1,9 millió tonna volt, 1933-ban csak 0,3 millió tonna.)  Ellenben a bányászat egyéb ágainak a termelése a korábbi szint töredékére redukálódott. A bányászat a 30-as évek közepétől fellendült, főleg azoknak a nyersanyagoknak a kitermelése bővült gyorsuló ütemben (vasérc, bauxit, kőolaj, színesfémek), amelyek közvetlen kapcsolatban álltak a meginduló háborús készülődéssel, és a fellendülő hadiipar nyersanyagbázisát alkották.

 

A magyar bányászat termelése (az adatok vagonban, 1 vagon=10 tonna)

Megnevezés

1932

1934

1936

1938

Barnaszén

593 127

619 909

710 500

774 604

Feketeszén

89 481

75 626

82 684

103 508

Vasérc

5 286

6887

27 967

30 329

Bauxit

11 156

18 499

32 909

52 354

Mangánérc

150

1

2 723

2 255

Rézérc

309

314

106

7 183

Nyersvas

6 628

14 022

30 629

33 519

Kőolaj

-

-

-

4 323

Földgáz, ezer m3

1 582

2 404

2734

7 512

Forrás: Katona Béla: Magyarország közgazdasága. Közgazdasági Évkönyv 1938. évről.  Id. mű: 380. p.

 

A bányászaton és  kohászaton kívül jelentős volt a válság idején a  termelés-visszaesés a vas- és fémiparban, gépgyártásban, faiparban is, ahol a bruttó termelési érték az 1932. évi  mélyponton az 1929. évinek 50-60%-át tette ki.

 

Bruttó termelési érték, 1929-es árakon, 1929=100

Iparág

1931

1932

1933

1934

1935

Vas- és fémipar

72,0

59,2

59,3

78,0

90,6

Gépgyártás

61,5

47,7

45,0

61,0

72,2

Kő-, agyag- és üvegipar

63,7

52,2

49,8

65,3

74,9

Faipar

61,2

51,8

55,8

70,0

95,3

 

A termelés kisebb mértékben csökkent az alapvető fogyasztási cikkeket előállító élelmezési, ruházati, valamint a sokszorosító iparban.

 

Iparág

1931

1932

1933

1934

1935

Élelmezési ipar

83,3

77,4

79,0

82,3

88,5

Ruházati ipar

80,2

70,0

76,1

86,0

95,0

Sokszorosító ipar

89,3

82,0

82,0

85,0

90,0

 

Végül voltak olyan iparágak, ahol a termelés a válság évei alatt is nőtt.

 

Iparág

1931

1932

1933

1934

1935

Textilipar

97,1

96,7

118,2

136,0

143,9

Bőripar

104,2

100,5

105,5

125,0

138,4

Papíripar

111,3

118,8

111,5

128,4

137,6

Vegyipar

91,3

91,8

101,7

111,8

116,3

Villamos energia

104,5

98,5

104,5

105,0

110,0

Az előző három táblázat adatainak forrása: Incze Miklós (szerk.): Az 1929-1933. évi világgazdasági válság hatása Magyarországon.  Akadémiai Kiadó, Bp. 1955. id. mű: 132. p.

 

A hazai textilipar fejlődése a behozatali tilalmaknak ill. az 1925-ben életbe léptetett protekcionista védővámoknak köszönhetően már a 20-as években is gyors volt. A külföldi textilipari termékek kiszorítása a hazai piacról a válság alatt tovább folyt. Bár a fogyasztás erősen csökkent, az import visszaesése miatt a hazai termelés a 30-as években is szinte töretlenül fejlődött. A következő két táblázat a textilipar gépi berendezéseinek, ill. általános fejlődésének adatait tartalmazza. Mindkét táblázatból az derül ki, hogy ez az iparág a válság alatt is talpon tudott maradni.

 

A textilipar gépi berendezéseinek fejlődése, 1929-1938

Megnevezés

1929

1833

1938

Pamutfonó orsó

196 000

272 000

324 200

Pamutszövőszék

12 000

12 500

14 000

Gyapjúfonó orsó

50 000

55 000

80 000

Gyapjúszövőszék

1 800

1850

2 200

Forrás: Katona Béla: Magyarország közgazdasága. Közgazdasági Évkönyv 1938. évről.  Id. mű:  408. p.

 

A textilipar fejlődése 1932-1937

Megnevezés

1932

1933

1934

1935

1936

1937

Ipartelepek száma

288

299

307

326

341

363

Munkáslétszám

41 722

50 092

53 834

58 755

65 467

74 638

Erőgépek lóerőszáma

92 609

96 328

101 217

107 758

116 259

125 299

Termelési érték e.P

292 187

327 760

383 143

412 916

477 451

508 272

Forrás: Katona Béla: Magyarország közgazdasága. Közgazdasági Évkönyv 1938. évről. Id. mű: 408. p.

 

1          A textiliparon belül csak a len-, kender- és jutaiparban tapasztalunk visszaesést. Az iparág termékeit (zsák, kötél, ponyva stb.) ugyanis  elsősorban a mezőgazdaság használta,  a válság miatt a kereslet ezen cikkek iránt jelentősen csökkent. A jutát ráadásul importálni kellett, és a kötött devizagazdálkodás miatt a textilipar nem jutott kellő mennyiségű szabad devizához. A textilipari nyersanyagprobléma a tengerentúlról behozott gyapot, gyapjú és juta esetében - ha nem is olyan súlyos formában, mint a II. világháború alatt - a 30-as évek elejétől fogva létezett. Kormányrendelet intézkedett a hazai, gyengébb minőségű gyapjú felhasználási arányának növelésére, ill. 1936-tól elrendelték, hogy a pamutszöveteket Olaszországból importált pamutpótló fonallal keverve kell készíteni. Ezek az intézkedések az erősödő autarkia jegyében születtek. A textiliparhoz hasonlóan az egyéb fogyasztási cikkek piacáról is eredményesen szorították ki a külföldi termékeket.

Az élelmezési ipar hagyományos ágai visszaestek, az iparág termelése 1938-ban jóval az 1929. évi színvonal alatt volt. Dinamikusan fejlődött viszont a konzervipari termelés és kivitel. A gyümölcs és főzelékkonzerv exportja 1937-re 1929-hez képest megtizenháromszorozódott, ezen belül a paradicsompüré exportja egyenesen meghúszszorozódott. 1937-ben a paradicsomkonzerv-kivitel tette ki az összes konzervkivitel közel 90%-át.  A kivitt mennyiségnek (1937-ben 63 249 q, 1938-ban 78 857 q) mintegy 55%-át Anglia vette át. A 30-as évek végén új eljárásokkal (szárítással és aszalással) is kísérleteztek.

 

Pénzügyi szektor

 

A New York-i tőzsdekrach után újabb értékpapírok elhelyezése az európai és a tengerentúli pénzpiacokon egyaránt lehetetlenné vált. Eldugultak az addig bőségesen buzgó hitelforrások, ráadásul a hitelezők a korábbi rövid lejáratú kölcsönök nagy részét is felmondták. A két legnagyobb tőkeexportőrnek, Angliának és az USA-nak az 1930. évi 1 356 millió $ kölcsön- és működőtőke-kihelyezése 1932-re 30 millió -ra zsugorodott. A külföldi kölcsönök visszafizetése miatt a Nemzeti Bank tartalékai az 1927. évi 317,5 millió pengőről 1931. július 14-ig 138 millió pengőre csökkent, ám  a kedvezőtlen folyamatnak ezzel még közel sem volt vége.

 

Az MNB aranytartaléka (év végén, millió pengőben)

 

Megnevezés

1931

1932

1933

Aranytartalék, millió pengő

102

97

79

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle, 1934. 1. sz. 62. p.

 

1931 nyarán összeomlott az osztrák Creditanstalt. A külföldi hitelezők néhány hónap alatt több mint kétmilliárd márka tőkét vontak ki Németországból. A német kormány a teljes pénzügyi összeomlás elkerülésére július 13-án bankzárlatot rendelt el és bevezette a kötött devizagazdálkodást. Miután gyakorlatilag Magyarország is fizetésképtelenné vált, a kormány kénytelen  volt azokhoz a kényszerintézkedésekhez folyamodni, amit  a német hitelválság kirobbanásának hatására az európai nagyhatalom bevezetett  Félő volt, hogy a bizalmatlanság a belföldi hitelezőkre is átragad, és a betétesek megrohanják a pénzintézeteket. Természetesen egy olyan rohamot, amikor valamennyi betétes egyszerre követeli vissza a megtakarítások teljes összegét, egyetlen pénzintézet sem élt volna túl. Azért, hogy a sorozatos bankcsődöket elkerüljék, 1931. július 14-én a magyar kormány háromnapos bankzárlatot rendelt el. Július 17-től a betétek 5%-ának, maximum 1000 pengőnek, majd augusztus 14-től a betétek újabb 5%-ának kivételét engedélyezték. A bankzárlat megszűnését követően a pénzintézetekben elhelyezett betétek állománya a korlátozásoknak köszönhetően az 1931. június 30-i 2 078,8 millió pengőről csak 1 881 millió pengőre esett vissza, azaz mintegy 9 %-kal csökkent. A bankzárlattal egyidejűleg más államokhoz hasonlóan Magyarország is kénytelen volt felfüggeszteni a deviza szabad forgalmát és rátérni a kötött devizagazdálkodásra. Az intézkedést a jegybank rohamosan olvadó arany- és devizatartaléka, ill. a külföldi valuták nagymértékű kiáramlása tette elkerülhetetlenné. Ettől kezdve külföldi fizetési eszközhöz csak a Nemzeti Bank engedélyével lehetett jutni. Más oldalról a kivitt áruk ellenértékeként befolyó valutával az exportőr nem rendelkezett szabadon, azt be kellett szolgáltatnia a jegybanknak, amiért pengőt kapott.

A külföldi adósságok kamatait és törlesztőrészleteit központi devizagazdálkodás mellett is csak rövid ideig lehetett folyósítani. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az adósságszolgálati terhek fizetésére a központi bank összes deviza- és valutatartaléka sem elegendő. Számítások szerint, ha az ország egyáltalán nem vett volna fel újabb kölcsönt, akkor is évi 250-270 millió pengő értékű külföldi valutára lett volna szükség ahhoz, hogy a rövid és hosszú lejáratú tartozások törlesztőrészleteit és kamatait ki lehessen fizetni. Erre azonban a mezőgazdaság piaclehetőségeinek ismeretében semmilyen reális esély nem mutatkozott, ezért a kormány 1931. december 23-án beszüntette a törlesztőrészletek és kamatok további átutalását. Az agrárolló szétnyílása miatt annak a mezőgazdasági termékmennyiségnek a többszörösét kellett volna a csökkent felvevő-képességű külpiacon elhelyezni, amely, újabb adósságok felvétele nélkül, a korábbi években sem volt elegendő a külföldi adósságszolgálat teljesítéséhez.

Az 1931 végén elrendelt transzfermoratórium értelmében a népszövetségi kölcsön kamatainak felén és az MNB-nek más jegybankkal szemben fennálló tartozásainak törlesztésén kívül tilos volt devizában az egyéb adósságok kamatainak és törlesztőrészleteinek átutalása. Az adósokat arra kötelezték, hogy az esedékességnek megfelelő pengőösszeget a Nemzeti Banknál létesített "Külföldi Hitelezők Alapjá"-ba fizessék be, amelyből az átutalás a hitelezők képviselőinek meghallgatásával történt.  A tilalom a külföldiekkel szemben fennálló pengőadósságokra is kiterjedt. (A népszövetségi kölcsön törlesztésének szüneteltetése miatt a Népszövetség Pénzügyi Bizottsága Royal Tylert 1931 októberében Budapestre küldte, hogy a helyszínen ellenőrizze az állam pénzügyeit. A külföldi hitelezőkkel a törlesztésről a kormány 1937-ben ideiglenes, 3 évre szóló megállapodást kötött. A népszövetségi kölcsönnel kapcsolatban ugyanekkor született megállapodás, amelynek értelmében Tyler megbizatása 1938. március 31-ével megszűnt.)

Mint ahogy már volt róla szó, a bankzárlat és az azt követő hitelügyi rendeletek következtében a betétek tartósan csökkentek, ami összezsugorította a nyújtható hitelek mennyiségét is. Ez, valamint az adósok védelmében hozott kormányrendeletek a pénzintézeteket a hitelek elbírálásánál fölöttébb óvatossá tette. Az állam, ill. a magángazdaság a transzfermoratórium időpontjától kezdve újabb külföldi hitelekhez magától értetődően nem juthatott, a gazdaság finanszírozását kizárólag belső tőkefelhalmozásból kellett megoldani. A kormány a kiadások lefaragásával és a bevételek növelésével néhány év alatt a költségvetés hiányát oly méretűre csökkentette, hogy a deficitet belső kölcsönök felvételével finanszírozni lehetett. Ily módon a győri program meghirdetéséig nem kellett a bankópréshez nyúlni, 1934-től, pedig már belső hiteleket sem vettek igénybe, hanem szükség esetén a külföldi hitelezők számlájára utalt, nem transzferálható összegeket vették kölcsön saját maguk számára. 

A külföldi hitelezőkkel olyan megállapodást kötöttek, hogy a pengőben elkülönített számlára fizetett adósságkamatokat és törlesztőrészeket magyar termékek levásárlására fordíthatják. A magyar kormány a külföldi hitelezők szorult helyzetét arra használta fel, hogy addicionális (pótlólagos) exporttal növelje a magyar kivitelt. Azok a hitelezők, akiknek Magyarországon pengőben zárolt követelésük volt, lehetőséget kaptak arra, hogy magyar árukat ezen termékek számára "régebb óta hozzáférhetetlen piacokra" elhelyezhessenek és az így befolyó valuta felét saját hitelük törlesztéseképpen megkaphassák. A bevétel másik felével a magyar állam, ill. az MNB rendelkezett, amit a magyar export további támogatására fordítottak. Az addicionális kivitel 1933-ban az összes export 1,5, 1937-ben már mintegy 10%-át tette ki. Végül a külföldi hitelezők a saját hiteleik törlesztésére pengőben befizetett összegeket olyan magyar exportőröknek adhatták el, akik már rendelkeztek az MNB engedélyével a kivitelből származó devizabevételek egy részének hitelezőik javára történő átutalására.

Ez a bonyolult rendszer arra alkalmas volt, hogy a tényleges kifizetéseket mindenkor az ország devizakészletéhez igazítsa, illetve a kivitel növelésével csökkentse a tartozás mértékét. (Ezek a megoldások a külföldi hitelezőknek ugyan 40-70%-os veszteséget jelentettek, de ily módon 1,2-2,5%-os kamat mellett  követelésük egy részét  a legválságosabb időben is  visszakapták.)

A magángazdaság hitelállománya 1931 végén 1 948 millió pengőt tett ki. A tartozások tehát a kötött devizagazdálkodás ellenére is jelentősen csökkentek. Leginkább a külföldi valuták sorozatos leértékelése apasztotta (ebből a forrásból, pl. kb. 32%-kal) a magyar adósságállományt. A gazdasági helyzet kedvezőbb alakulása és az aktívvá váló magyar külkereskedelmi mérleg lehetővé tette, hogy 1937-ben új megállapodást kössenek a külföldi hitelezőkkel a törlesztésekre vonatkozóan. Magyarország adósságszolgálat gyanánt évente mintegy 46 millió pengő átutalását vállalta devizában.  Az 1937 nyarán létrejött megállapodás hozta létre a Külföldi Hitelek Pénztárát, és 1938-ban már ebből történt a törlesztőrészletek átutalása. A külföldi hitelezők nem kaptak több pénzt, mint korábban, de megszűnt az egyedi elbírálás, a kölcsön visszafizetése automatikussá vált és járandóságukat abszolút összegben állapították meg. A leglényegesebb változás az volt, hogy a külföldi hitelezők ettől kezdve nem pengőt kaptak, amit saját maguknak kellett valamilyen formában devizára konvertálni, hanem közvetlenül devizát, igaz, hogy a fennálló hitelek fejében évente törlesztendő adósságszolgálati összegnek mindössze 1/3-át.

A magyar állam összes hosszú lejáratú külföldi kölcsöne 1938. június 30-án 783,9 millió pengőt tett ki (amiből a népszövetségi kölcsön, amely elvileg 1979-ben járt volna le, 176,9 millió pengőre rúgott). A belföldi kölcsönök összege 102,9 millió pengőt számlált. A rövid lejáratú külföldi tartozások 321,5 millió, a belföldiek,  pedig 389,4 millió pengőt kóstáltak.  Az állam adóssága, mint ahogy az a következő táblázatból is kiderül, 1935 után tovább nőtt. Elsősorban a rövidlejáratú, belső kölcsönök összege növekedett.

 

Költségvetési év

Külföldi

Belföldi

Összesen

1935/36

1 186

471,9

1 658,0

1936/37

1 129

637,5

1767,3

1837/38

1 107,9

652,3

1 860,2

Forrás: Katona Béla: Magyarország közgazdasága. Közgazdasági Évkönyv 1938 évről. Id. mű: 107. p.

 

A makrogazdaság legfontosabb mutatói 1937-ben azt jelezték, hogy az ország kilábalt a gazdasági válság okozta nehézségekből és elindult a lassú növekedés útján. A nemzeti jövedelem 1936/37-ben 1934/35-höz képest 3620 millió pengőről 4400 millióra, az MNB valutabevételei az 1934. évi 262 millióról 1937-ben 543 millióra, a külkereskedelmi forgalom ugyanezekben az években 749 millióról 1064 millióra, aktívuma 59 millióról 134 millió pengőre emelkedett, miközben 1934-1937 között a munkanélküliség 13%-kal csökkent. Valamelyest (1400 millióról 1600 millióra) nőtt a betétek mennyisége is. Ha viszont az 1938. évi betétállományt az 1930. évihez viszonyítjuk és az eltelt időben tőkésített kamatot, sem hagyjuk figyelmen kívül, akkor 1938-ban közel 1 milliárddal volt kevesebb a pénzintézeteknél elhelyezett takarék- és folyószámlabetét. Ebben a nagyfokú külpolitikai bizonytalanság mellett az is szerepet játszott, hogy a betéti és leszámítolási kamatok, elsősorban az eladósodott gazdák terheinek mérséklése érdekében leszállított hitelkamatok miatt, csökkentek. (1929-ben pl. a betéti kamatok 5,35 és 7,8% között ingadoztak, ezzel szemben 1938-ban 2,3-3,3% volt a betéti kamatláb. A váltóleszámítolási kamatlábak  az 1931. évi 9,5-10 %-ról 1935 őszére 4,7-5,2%-ra, az MNB viszontleszámítolási kamatláb 7%-ról 4%-ra, 1940 őszétől 3 %-ra csökkent.)

 

 

 

 

Bibliográfia: